A történetíró ott varrta el csapatunk históriájának cselekményfonalát, hogy a kis kedves, zöld-fehérbe bújt vaskakas bár mert nagyot álmodni, a szezon végére elfáradt és a dobogó harmadik fokáig kezd látszani lesüllyedni. A legújabb izgalmakat rejtő epizódot egy mellékszál felbukkanása jelenti, mely végére tán sosem fog pont kerülni. A kis kitérő legkarakterisztikusabb képei: Michel Platini, Flora Tallinn és át nem utalt euró biankók. Ez a múlt heti címlapbangger olyannyira elárasztotta tudatom, hogy majdnem teljesen megfelejtkeztem csapatunk idei utolsó előtti bajnoki mérkőzéséről. Csak csütörtök éjjel tudtam meg, hogy bizony péntek este lámpa oltás előtt látjuk vendégül a Baranya megyei PMFC-t. Ez azért kínzó, mert szeretek időben elkezdeni felkészülni egy meccsre. Álmodozni a kezdő tizenegyen, megtervezni a stadionba jutás initerijét, kifesteni orcám és bedaureoltatni a hajam. A bejegyzés belsejében az utolsó hazairól olvashattok.

Plutónium talonban, a fluxuskondenzátort beépítettük az autóba egy csomó fisz - fasszal együtt, úgyhogy most felgyorsulunk 88 mérföld/órás sebességre, és ellátogatunk előbb 1982-be, majd 2011-be. Utazásunk tematikája a Pécsi Mókás Munkás Mecsek Mathias Futball Club empirikus vizsgálata, célunk a velük történt találkozások felelevenítése, és a jövő (azaz a ma este!) kimenetelének boncolgatása. Vannak csodálatos pozitív élményeink, de okoztak már olyan kellemetlen pillanatokat is nekünk, amire nem szívesen emlékszünk vissza. De megtesszük, ez sajnos jelen kontextusban kellemetlen kötelezettségünk. Kocsiba be, sört oldalzsebenként kettőt - kettőt a gatyába (később még az időutazás szempontjából is szükség lehet rá) Marty McFly hamarosan indul.

Reménykedtünk és vártunk. De már kijelenthetjük: Pintér Attila visszahívása rossz döntés volt. Persze nem mondom, hogy előre borítékolható esemény teljesedett be, de kimondhatjuk hogy nem jött be Tarsoly Csaba számítása. Nem azt állítom, hogy amit elért Pintér Attila az nem volt kis teljesítmény vagy, hogy nem tett meg mindent a cél elérése érdekében, netán bajom lenne, hogy 3. lesz a csapat. Csupán azt a tényt állapítom meg, hogy amiért leigazolták - márpedig egyértelmű volt, hogy a bajnoki cím volt az első számú cél - azt nem teljesítette. Ilyen értelemben pedig a többi győzelem mit sem ér, mert a 3. helyezést úgy vélem Csertői is behúzta volna. Ez nem unszimpátia kérdése Pintér Attilával szemben, ez az érzelem mentes jelen.

Lehet, hogy elsőre kicsit perverznek tűnik: bizony az embernek lehetnek fehérvári barátai, még akkor is, ha győri az illető. Ez a fura eset fordult velem elő, hiszen az egyetemi évek nem csupán magolással teltek, hanem Dunántúlt átölelő kapcsolatok is kialakulhattak. Ennek köszönhetően mindig kiemelt figyelmmel követtem a Videoton útját, főleg akkor fókuszáltam rájuk kettőzött erőkkel, amikor minket sodort útjukba a szél küldött az MLSZ sorsolóbizottsága ellenük. Nem volt ez másképp az NB1 utolsó előtti előtti fordulójában sem, így biztos voltam abban, hogy inkognitóban jelenésem van a Sóstói stadionban. A mérkőzés krónikáját és talán az idei év első élesebb kritikáját olvashatjátok a bejegyzés belsejében. Leeresztettünk, mint a kreatinon növekedett testépítő.

Így május elején érezhetően rányomja bélyegét az egész társadalomra a ballagók/érettségizők keserédes hangulata. Némi analógiát vélek felfedezni a labdarúgó bajnokság idei szezonja felé táplált saját érzelmeim és azon jó pár ezer fiatal lelkivilága között, akik most fejezik be tanulmányaiknak eddigi legmarkánsabb részét. Örülnünk kéne, de mi szomorúak vagyunk, szomorúnak kéne lenni, de mi örülünk.

A Kecsó elrontotta az ETO-DVSC előtti jó hangulatomat, ezért a szememre nem lila, hanem vörös köd borult, ami elhomályosít minden realitást és logikus gondolkodás módot. Mondhatnám vérbenforgó szemekkel várom az összecsapást ami előtt a blogger társak is lesajnálóan néznek ránk és előre borítékolják vereségünket és a Loki aranyat. De hátrább az agyarakkal, mert a vörös posztót lobogtató kondás nem disznókat fog terelni, hanem zöld bikákat, akik felszarvazzák! Magyar El Classico!

A májuselejét sikerült olyan hathatósan betartanunk, hogy vasárnap óta nemhogy nem dolgoztunk írtunk bejegyzést, hanem egyenesen semmitevő henyéléssel vártuk, hogy vérnyomásunk újra háromjegyűre csökkenjen. Csapatunk bajnoki esélyeibe vetett hitünk erősen megcsappant, de álszent hazudozás lenne azt állítani, hogy nem futunk príma szezont. A Kecskemét ellen iskolapéldáját hoztuk annak, miképp képtelenség nyerni. Merem állítani, ha most, három és fél nap elteltével fújná le Németh játékvezető az összecsapást, még mindig egy zsíros karika állna a nevünk mellett. Elöl tanácstalanság és indiszponáltság, cserébe hátul káosz és bizonytalanság. Mazochisták gyertek beljebb!

Játékrendszerek? Taktika? Patentul megrajzolt támadások a mágnestáblán innen, és az alapvonalon túl? Rafinált, tapasztalt csatár ott, nagyszerűen működő védelem itt? Nem mondom hogy nem fontosak ezek a dolgok, és valószínűleg majd kihatással lesznek a játék menetére, de aki tud egy kicsit a sorok között olvasni, az már rég rájött, vagy rájöhetett volna arra, miről is szól Győr városának, és Kecskemét városának párharca. Még mindig nem? Na akkor segítünk egy kicsit! A zsigeri valóság, és a megdöbbentő tények most napvilágot látnak a lapozás után!

Egyre csak fogynak a hátralévő fordulók, az egész magyar futball szcéna a BL döntőt várja az ETO-Debrecen csúcsrangadót várja. Addig viszont még megoldásra vár pár házifeladat, ilyen volt a hétvégén a Diósgyőr vendégül látása. Egy élvezetekben silány első bő félórát követően egy gólt 11 versus 10-ben, majd még egyet a végén 11 versus 9-ben sikerült lőnünk. Strestík első, Ahjupera kilencedik idei góljával otthon tartottuk a három pöttyöt. Nézzétek kicsit részletesebben, hogy miként!